A szokásos hangok is lassan előkúsznak. Dörgés, mocorgás az udvaron. Majd egy halk koppantás az ajtón, jelezvén az érkezést.

Merlin vigyorogva kukucskál be…

-Na hogy megy a dolog? -kíváncsisága valódi volt, és mint egy tanító, gyors pillantással végigfutotta a folyamatokat.

-Nagyon hálás vagyok Merlin, komolyan! -tört ki belőlem a gyermeki ujjongás. Valóban élvezem minden percét ennek a rituálénak.

Elhelyezkedett, majd Ő is elővette a kis bőrszütyőt. Lassan, óvatosan tekerte ki, mire egy terített kis asztal került elő: Pipával, dohánnyal, szerszámokkal. Nagyon fel voltam dobva. Élvezettel figyeltem Őt, ahogyan ténykedik. Hoztam neki is a teából, majd visszaülve újragyújtottam a saját pipámat, és majd’ egyszerre pöfékeltünk a levegőbe. Olyan voltam mint egy kisgyerek, aki belefeledkezik ebbe a közösségbe. Merlin pedig akár egy nagyapó, szerettetel mosolyogta meg ezt a viselkedésemet.

Hosszasan füstöltünk már szó nélkül, mikor az Öreg úgy döntött, mégis megtöri a csendet.

-Nagyon örülök Gabe hogy tudtam neked adni valamit. Valamit, ami képes arra hogy meghívja benned ezt az Énedet. Mert ez kell ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Ugyan te már elfeledted egy cseppet, én tudom hogy Úton vagyunk. S tudom hogy tanulni vágytál. Ám elérkeztél egy pontra, ahol kell egy plusz dolog. Ami régen megvolt, de az idő sajnos kikoptatta belőled.

Csak pislogtam. Nem lehetett nem észrevenni, így nem is gondoltam hogy Ő nem szúrja ki. Legalább nem kellett hangot is adnom az értetlenségemnek.

-Tudom hogy fura érzéseid vannak a pipával kapcsolatban, de nem tudod megfogalmazni ezt. Úgy érzed hogy minden gondolat megáll, s nem történik semmi. Segítek neked hogy megértsd, és így talán tudni fogod azt is, miért döntöttem eme ajándék mellett.

Nem szóltam semmit. Vártam hogy folytassa.

Töltött mindkettőnknek teát, majd újra a pipával kezdett foglalatoskodni. Hihetetlen teátrális jelleget öltött ahogy a hatalmas füstfelhő felszállt. De nagyon tetszett. Ámulattal figyeltem Őt.

Beszéd helyett azonban valami más történt.

Ahogy régebben is, fodrozódni kezdett körülöttünk a levegő, míg minden el nem mosódott. A következő pillanatban pedig már egy táborban ültünk. Robajló, termetes tűz égett a közepén, mindenki énekelt, hajlongtak. Egy pillanattal később pedig kiszúrtam az alakot a tűz körül.

Hatalmas dobot vert ütemesen, szinte a szívemben éreztem a ritmusát, a hangját. Indiánok…

Merlin nem fékezett vissza, engem pedig vittek a lábaim. Húzni kezdett valami. Ahogy lépkedtem előre a jelenésben, feltűnt hogy mindent érzek a lábam alatt… Már nem volt rajtam cipő.

Tőlem két karnyújtásnyira táncolt el éppen az öreg indián. Szívem úgy vert akár a dob a kezében. Nem tudtam eldönteni melyik dobbanás melyik.

Mikor újra mellém ért a körben, hirtelen megállt. Rám szegezte tekintetét, és felém nyújtotta a kezét. Lát engem?! Visszafordultam volna kísérőm felé, de mire ezt megtettem volna, már indultam is utána… Táncoltunk e vagy lépkedtünk, nem tudom. Néha néha közelebb és közelebb haladva a tűzhöz… Mígnem megéreztem a parazsat a lábam alatt.

Az emlékek úgy törtek fel belőlem, mint valami fékevesztett mén… Újdonsült kísérőm hátravetett egy pillantást a válla felett, s mikor látta hogy átszellemülve dobogok a parázson ami a tűzből hullott ki, új ütemre váltott… Sűrűbbre, mélyebbre…

A levegő újra derengeni kezdett, de a dob hangja oly mély volt, oly erőteljes, hogy semmit sem változott. A parázs érzete a lábam alatt maradt, de lágyabbá vált. A tánc pedig futássá alakult. Ám a tűz eltűnt… S nem is körbe haladtunk, csak cikáztunk. Fákat és bokrokat kerülve. Rá kellett ébrednem, hogy a dob már csak bennem zakatol. Kerestem az Indiánt, de valami egészen mást találtam csak meg… Egy nagyon régi álomból, egy nagyon rég nem látott Farkast. Hatalmas volt, erőteljes. Ahogy rápillantottam, közelebb vágtatott hozzám. Ekkor eszméltem rá, hogy együtt futunk… De hova?

Kinyújtottam a kezem, hogy belemarkoljak borzas szőrzetébe, s abban a pillanatban eltűnt minden… Dobszó maradt, a száguldó léptek… Amivel egy magányos sátorhoz értem el… 

Minden nagyon ismerős volt. Merlinből csak a hangját észleltem. “Bemehetsz ha úgy érzed.”

Engedtem a fura vonzásnak… Ahogy közel értem a sátorhoz, egy karcos női hang szólított meg. 

-Gyere csak be! Már vártalak…

Ahogy szétnyitottam a sátrat, ott találtam Őt. Tinédzser korom egyik főhősét, az indián sámánasszonyt. Ott ült mozdulatlanul. Nem voltam biztos benne hogy mi az ami illendő, és mi az ami nem, de mivel ez az én jelenésem volt, éltem a lehetőséggel. Ahogy a régi érzések jöttek fel a felszínre, már nem is volt kérdés: Meg kell Őt ölelnem.

Odaszaladtam hozzá, és a nyakába borultam. Ahogy orromat a ruhájába fúrtam, megéreztem a jellegzetes fűszerek keverékét amit a sátorban égő tűz lélegzett ki magából.

-Hiányoztál Anyó! -suttogtam végül. Nem kellett hang.

Ahogy szorított, és símogatta a hátamat, úgy válaszolt viszont: -Pedig én mindig itt voltam drágám. Csak még nem volt szemed a látáshoz. Ülj csak le.

Arcomat törölgetve ültem le mellé, csak olyan távol, amennyire feltétlen szükséges.

-Sokat kerestél engem, de sosem tudtad igazán hogy hova is futsz álmodban. Igaz? Idáig sosem juottál el még. Nos? Itt vagy.

Nem tudtam megszólalni. Szívem össze-vissza kalapált, nem tudtam rendre utasítani, de szágulsó gondolataimat, és viharvert lelkemet sem, így nem is számítottam semmi épkézláb mondatra magamtól.

-Annyi kérdésem van. De nem tudom hol kezdjem.

Az anyó dobott néhány szál füvet a tűz melletti parázsra, amiből édeskés illat szállt fel. -Nem is kell Fiam. Csak pihenj meg. Elméd hadd fusson ha akar. Lelked hagyd örvényleni. Ez itt a te pillanatod. S én Itt Vagyok.

Úgy nyúltam el a bőrökkel fedett földön, mintha otthon lettem volna… De hisz’ oly ismerős volt mindez. Haza érkeztem.

-Sok mindent tanultál, sok történés van mögötted. Nem csoda hogy öreg barátom megajándékozott Téged.

Csak pislogtam… Az anyó pedig az előttem lévő üres bőrre mutatott, ahol hamarosan a pipám jelent meg. Épp mikor felvehettem volna, az Anyó elemelte, és kivett egy marék hamut a tűzből, majd átdörzsölte vele. Mormogott valamit magában, de nem sokat értettem.

Pár pillanattal később egy szürkés hamuval teli pipát tartott elém.

-Lehet kapu, s lehet csak ablak. Te döntöd el merre indulsz s hogyan szemléled a világod.

Azzal újabb füveket s virágokat dobott a parázsra, oly párás ködöt varászolva elő, amiben az orromig alig láttam. S ebből a bámulatos ködből a szürke poros gubacsból, egy vakítóan fehér pipát emelt ki. Majd lassan visszahelyezte elém.

Hosszasan meredtem magam elé.

Anyó egy kis bőrtasakot tolt mellé. Sötétzöld füvek, virágok egyvelege púpozódott benne. Illata a tavaszi erdőhöz volt hasonlatos, mikor a hajnali pára előhívja az aromát.

-Tessék csak! Avasd fel Fiam.

Ahogy tanultam… Legjobb tudásom szerint megtömtem a pipát, és begyújtottam. Oly tömény füst szállt fel, oly illatok töltötték el érzékeimet, hogy egész belefeledkeztem. Füstben fürdettem arcomat. S egy pillanatig úgy tűnt, a füst játszik velem fura játékot, míg rá nem eszméltem, hogy újra derengeni kezdenek a formák… Még hallottam az Anyó elhalkuló szavait: “Én mindig Itt leszek Neked.”

Vissza a tábortűzhöz… De az indiánokat nem leltem. Mi ültünk csak ott. Én, és Merlin… Kezemben a pipával. Amit tőle kaptam. 

-Hol az a fehér pipa?

-Majd megtalálod, ha itt az ideje. Ne olyan gyorsan. 

Nem egészen értettem. -Mi ez az egész?

-Tényleg nem érted? Sok dolgot tanultál az elmúlt évek során, de közben Éned egy fontos része, aki mindezeket a tudásmorzsákat képes lett volna egyesíteni benned, elveszett… Szerinted miért épp a pipa az ajándék, s nem egy drága szivar?

Megrándítottam csak a vállam, nem volt kedvem találgatni, s nem is tudtam volna. Se kép, sem hang.

-Ami az indiánnak a Dob… Neked Gabe, az a pipa… Egy tárgy, ami újra életre kelti benned mindazt amire szükséged van… Vagy lesz. Ki tudja? -vigyorogva rándította meg vállát.

Én azt hiszem levegőt is alig vettem…

“De alig történt valami az elmúlt napokban…”

-Egy hónap is eltelt már. Ugye nem tűnt fel? -emelte fel kérdőn szemöldökét.

Valóban… Nem tűnt fel.

-A legnagyobb varázslat sosem kívül történik…

-Hanem belül… -fejeztem be végül… S ahogy belepöfékeltem a dohányba, oly súlyos ízek tólultak a számba, alig tudtam másra figyelni…

Mégis ámulattal figyeltem a transzformációt… A füst akár a gondolataim… épp oly légies mint amilyen súlyos, karakteres… Talán egyszer leírom… De lehet hogy sosem:)

Ő megveregette a vállam, s ott, valahol a tér-idő egy távoli-közeli peremén, szavak nélkül füstöltünk a tűz mellett. Merlin és én…

S már tudom hogy nem kell szaladnom… Hogy megtaláljam Őt.