Az Út 3. rész - A spirituális megvilágosodás csapdái
Nagyot reccsent a műanyag napozóágy ahogy belehuppant. Öreg már. Kiszívta a nap.
Meredeken tűzött, meleg volt még a bokrok és fák között is. Ám szemmel látható volt, hogy -bár teljes menetfelszerelésben feküdt bele a nyugágyba -Merlint nem zavarta a gatyarohasztó meleg. Sőt... Ahogy elnéztem Őt, még élvezte is. El nem tudtam képzelni hogyan, de élvezte.
Ahogy belekortyoltam a kávéba, kicsit lejjebb eresztettem, és éreztem ahogy a testem súlya nyomja a napozóágyat. Azt hiszem ezt jelenti -teljesen leereszteni...
Kis mélázás után úgy döntöttem, megtöröm a csendet... -Újraolvastam képzeld tinédzser korom egyik meghatározó könyvét...
-És??? -ült fel kíváncsian.
-Nos jobbra számítottam... Meglepő volt hogy hiányoztak olyan részek, amikre pedig megesküdtem volna hogy olvastam... De nem volt benne... Valahogy az egész könyv...
-Üres volt... Csalódtál. -Néztem rá nagy szemekkel. -Igen. pontosan így volt -vágtam rá döbbenten.
Ő visszadőlt, kereste a pipáját.
-Tudod Gabe teljesen más íróként olvasni egy könyvet, mint olvasóként.
Nekem torkomra szaladt a füst. -Dehogy vagyok én író! -köhögtem.
Megint felült, komolyan rám nézett: -De! Az vagy. Hány ezer oldalt is írtál már tele?
Nem tudtam szólni sem. Ő csak vigyorog...
-Khm... De azt nem mondtam hogy jól is írsz!
-Meeerliiin! -fakadtam ki. Úgy kuncogott mint egy gyerek. Próbáltam tettetni a sértettségemet, de látva az arcát, nem ment. Nevettünk.
-Most már legalább látod hogy a képzelet mennyire meg tudja viccelni az elmét. Olyan oldalakat és sorokat tulajdonítottál a könyvnek, melyek ott sem voltak. Gondolkodj el ezen.
Úgy tettem. Amíg ittam a kávét, azon merengtem milyen élethelyzetben is voltam akkoriban. Nem csak kerestem, hanem egyenesen hittem az igaz szerelemben, abban a fajta kapcsolatban és vonzalomban, amikor már az első pillanatban érzed hogy ez "örökre" szól. Egy nagyon hirtelen jött szakítás után álltam, tele összeomlott világom romos darabjaival. Még ma is emlékszem milyen kegyetlen volt az emlékek közt kelni és feküdni. A szoba minden egyes szegletében... Csak én voltam... S ebben a helyzetben a fantáziám kifestette az olvasott oldalakat. A könyv és az én valóságom fúzióra lépett. Azt hiszem ez volt a titka annak hogy olyan nagy hatással lehetett rám.
-Látod hogy a valóság mennyire szubjektív dolog? -nézett rám kérdően. Bólogattam, hiszen ezt már sokszor hallottam, ez ma az egyik közhely. De így még nem szembesültem vele. Hogy a saját szememmel láthatom mindezt.
Ismét a pipájával bogarászott, teljesen belemerült. Így én is másik szivar után indultam. Amíg előkészítettem Ő folytatta a gondolatmentet: -Szerinted ezek alapján mennyire nehéz egy egy írást és tudást legjobb akaratunk ellenére kifordítani?
Ijedten nézhettem rá, mire helyesbített: -Nézd csak meg azokat a spirituális könyveket, amelyek ott virítanak a polcokon, és arra hivatottak, hogy emberek millióinak változtassa meg az életét. S majd mindegyikben megtalálható hasonló mondat:
Hosszúra nyúlt a csend. Ültem, csak a szivarral voltam elfoglalva. Nem tudtam megszólalni. Fejem zsongott és mintha meg is csömörlött volna a tudatom.
-Bocsáss meg Merlin, de azt hiszem nem értem a szavaidat. S nem azért mert rosszul mondod... Egyszerűen nem értem meg.
Úgy tettem. Amíg ittam a kávét, azon merengtem milyen élethelyzetben is voltam akkoriban. Nem csak kerestem, hanem egyenesen hittem az igaz szerelemben, abban a fajta kapcsolatban és vonzalomban, amikor már az első pillanatban érzed hogy ez "örökre" szól. Egy nagyon hirtelen jött szakítás után álltam, tele összeomlott világom romos darabjaival. Még ma is emlékszem milyen kegyetlen volt az emlékek közt kelni és feküdni. A szoba minden egyes szegletében... Csak én voltam... S ebben a helyzetben a fantáziám kifestette az olvasott oldalakat. A könyv és az én valóságom fúzióra lépett. Azt hiszem ez volt a titka annak hogy olyan nagy hatással lehetett rám.
-Látod hogy a valóság mennyire szubjektív dolog? -nézett rám kérdően. Bólogattam, hiszen ezt már sokszor hallottam, ez ma az egyik közhely. De így még nem szembesültem vele. Hogy a saját szememmel láthatom mindezt.
Ismét a pipájával bogarászott, teljesen belemerült. Így én is másik szivar után indultam. Amíg előkészítettem Ő folytatta a gondolatmentet: -Szerinted ezek alapján mennyire nehéz egy egy írást és tudást legjobb akaratunk ellenére kifordítani?
Ijedten nézhettem rá, mire helyesbített: -Nézd csak meg azokat a spirituális könyveket, amelyek ott virítanak a polcokon, és arra hivatottak, hogy emberek millióinak változtassa meg az életét. S majd mindegyikben megtalálható hasonló mondat:
Élj úgy, mintha ez lenne hátralévő Életed első napja
vagy,
Élj úgy mintha nem lenne több holnap
vagy,
Élj úgy mintha nem lenne több holnap
-Nos gondold ezt végig.
-Mi ezzel a problémád? -néztem rá nagy szemekkel.
-Bár a pillanat fontosságára hívja fel a figyelmet... Valójában a mondat ott lebegteti Lelked előtt az elmúlást, és figyelmeztet. Hogy nincsen sok időd. Figyeld csak meg az emberek hány százaléka tesz olyat ennek a szellemiségnek a nevében, amit azelőtt sosem tett volna meg.
-De miért baj ez?
-Mert magában rejti a sietséget. A rohanást, és a pillanatok hajszolását. Olyan dologról vonhatja el a figyelmet, ami épp olyan fontos lehet... Vagy fontosabb. Elfeleditek: Ahhoz hogy ÉLJ, ahhoz hogy valami igazán nagy dolgot vigyél véghez vagy tapasztalj meg, nem feltétel hogy szembe menj mindennel, és felfordítsd az Életed. Mégis ennek a szellemiségnek köszönhetően épp az Ego lesz az, ami még több figyelmet kap...
Hosszasan néztem magam elé... Volt a mondatában valami logika, de nem tudtam tovább vinni. Inkább rákérdeztem nála:
-Te hogyan fogalmaznál?
Vigyorgott. Megszívta pipáját, a füst egy burokként ölelte Őt körbe.
"Csak most kezdődik"
Szólalt meg aztán... Néztem mélyen a szemébe. Nem értettem.
De minél többször mantráztam, minél inkább csak ez a három szó hangzott el, a Micsoda kérdését sugallva, azonnal választ is kaptam...
Aztán egy hátsó gondolat nagyon erősen kezdett éket verni az elmémbe... Muszáj volt hangot adnom neki...
-Oké!... Jó... Egészen addig a pillanatig, amíg az első mondat valósággá nem válik... Mert eljő az utolsó nap... S akkor bizony ott állunk, ahol "Hátralévő Életünk első" és utolsó napja is van. Talán mégis jó ez a megfogalmazás...
Ő csak tömködte a pipáját, nyugodtan, mosolyogva. Na most zavart... Ilyen komoly téma közben mintha nem is figyelne... Persze ez csak a látszat volt...
-Ne feledd! Spirituálisan feltöltő és megvilágosító dolgokról beszélgetünk... Az általad ismert mondat mennyire hivatott az utolsó napon hirdetni a Lélek hatalmát, Örökké tartó létezését? Mennyire érzed benne isteni részed lüktetését... A bátorítást?
Begyújtotta a pipát, és felült, előre hajolva -Jól van, nézzünk két embert, akik a Halálos ágyukon fekszenek. Mindkét ember a gyermekeinek a kezét szorítja erősen... És mindenki a neki szánt üzenetet kapja meg az Életre... Az első így szól: Éljetek úgy, mintha ez lenne hátralévő Életetek első napja!
Pöfékelt egyet majd folytatta: -A másik pedig ennyit mond: Csak most kezdődik... Csak most kezdődik...
Teljesen lemeredtem, ahogy szemem előtt lezajlott a két jelenet. Nem csak a gombóc tett szótlanná. Hanem maga az üzenet mélysége... Az adott pillanatban.
-Jelenleg azt már kapizsgáljátok hogy többről van szó mint az aktuális tér-időben elfoglalt helyetekről. De a bennetek élő Lélek még mindig megfoghatatlan. Még mindig nem tudjátok hova tenni. Egészen addig vagytok "spirituális" lények, míg a halálotokkal nem szembesültök. Amint az előtérbe kerül, már kapaszkodni kezdtek... Többségében.
-Már hogyne kapaszkodnánk... Fáj hátrahagyni mindazokat...
-Hátrahagyni azokat akiket szerettünk... Másik térben, és múlt időben helyezel el megint... Olyan dolgokat, amelyeknek örökre kellene szólnia a Ti nyelvetek szerint... S a gond az, hogy ezáltal azokat is erre ítéled, akik meg szeretnének őrizni Téged.
Nagyokat hallgatva emésztettem a szavakat. Tarkómban éreztem a szavainak súlyát...
-Ugye ezt is hallottad már?: Ti teremtitek meg a saját valóságotokat.
-I... igen...
-Szerinted ez a kijelentés hol ér véget? Esetleg, hol kezdődik? -szemöldökét felvonva szívta meg pipáját.
-Mármint? -csak kapkodtam a fejem,
-A "halálotokkal" ez érvényét veszti? Vagy esetleg akkor kezdődik el?
Igyekeztem gondolataimmal megfesteni mindazt amiről szó esett, a fejem zsibbadni kezdett.
-Mi... Mire akarsz kilyukadni Öreg?
Előrehajolt, egyenesen a szemembe nézve. -Bár hisztek egyfajta Univerzumban, törvényeiben, és valamilyen szinten hisztek egy fajta Istenségben... De a kérdés az -s itt egy hatalmas füstgomolyagot engedett útjára -hogy egy hatalmas transzformáció mint a halál, miért jár fájdalommal, és keserűséggel ha mindennek teljesen tudatában vagytok?
Csak pislogtam. Olykor olykor válaszra nyílt a szám, de hang nem jött... Visszavette a szót.
-Nincs egyéb célom Gabe, mint megpiszkálni azt a szikrát odabent, ami többre hivatott, mint működtetni a szerves robotot aki a tükörből néz vissza... Meglátni és megtapintani azt a lényeget, ami a váz és gondolatok mögött húzódik meg!
-Értem amit mondasz, és tudom hogy mit szeretnél, de valahogy...
-Ez az a pont ahol az elmével semmire sem mész. Az elméd csak ismeretekkel tud dolgozni. Atomot felezni, és annak a felét darabolni... De amiről itt most szó esik, azt az elméddel sosem találod meg. A titok pedig éppen ez... Felfedezni a másik utat, az ismeretlen felé... Nézd csak meg Barátom! minden amit nem ismer az EMBER, azt szikével, nagyítóval, és hightech berendezésekkel közelíti meg.
Azért Barátom, mert a Halál szembesít Téged azzal a ténnyel, hogy bár szeretnéd hinni mindazt amit gondolsz erről a misztériumról... De annyira elvesztetted a kapcsolatot az igazsággal, hogy legbelül nagyon is magadra maradsz. Ugyan nagyon szeretnéd hinni mindezt. De nem a részed. A fizikai tested nem csak körbefogja mindazt amiről szó van... Hanem hagytad hogy be is zárja azt.
-Már hogyne kapaszkodnánk... Fáj hátrahagyni mindazokat...
-Hátrahagyni azokat akiket szerettünk... Másik térben, és múlt időben helyezel el megint... Olyan dolgokat, amelyeknek örökre kellene szólnia a Ti nyelvetek szerint... S a gond az, hogy ezáltal azokat is erre ítéled, akik meg szeretnének őrizni Téged.
Nagyokat hallgatva emésztettem a szavakat. Tarkómban éreztem a szavainak súlyát...
-Ugye ezt is hallottad már?: Ti teremtitek meg a saját valóságotokat.
-I... igen...
-Szerinted ez a kijelentés hol ér véget? Esetleg, hol kezdődik? -szemöldökét felvonva szívta meg pipáját.
-Mármint? -csak kapkodtam a fejem,
-A "halálotokkal" ez érvényét veszti? Vagy esetleg akkor kezdődik el?
Igyekeztem gondolataimmal megfesteni mindazt amiről szó esett, a fejem zsibbadni kezdett.
-Mi... Mire akarsz kilyukadni Öreg?
Előrehajolt, egyenesen a szemembe nézve. -Bár hisztek egyfajta Univerzumban, törvényeiben, és valamilyen szinten hisztek egy fajta Istenségben... De a kérdés az -s itt egy hatalmas füstgomolyagot engedett útjára -hogy egy hatalmas transzformáció mint a halál, miért jár fájdalommal, és keserűséggel ha mindennek teljesen tudatában vagytok?
Csak pislogtam. Olykor olykor válaszra nyílt a szám, de hang nem jött... Visszavette a szót.
-Nincs egyéb célom Gabe, mint megpiszkálni azt a szikrát odabent, ami többre hivatott, mint működtetni a szerves robotot aki a tükörből néz vissza... Meglátni és megtapintani azt a lényeget, ami a váz és gondolatok mögött húzódik meg!
-Értem amit mondasz, és tudom hogy mit szeretnél, de valahogy...
-Ez az a pont ahol az elmével semmire sem mész. Az elméd csak ismeretekkel tud dolgozni. Atomot felezni, és annak a felét darabolni... De amiről itt most szó esik, azt az elméddel sosem találod meg. A titok pedig éppen ez... Felfedezni a másik utat, az ismeretlen felé... Nézd csak meg Barátom! minden amit nem ismer az EMBER, azt szikével, nagyítóval, és hightech berendezésekkel közelíti meg.
Azért Barátom, mert a Halál szembesít Téged azzal a ténnyel, hogy bár szeretnéd hinni mindazt amit gondolsz erről a misztériumról... De annyira elvesztetted a kapcsolatot az igazsággal, hogy legbelül nagyon is magadra maradsz. Ugyan nagyon szeretnéd hinni mindezt. De nem a részed. A fizikai tested nem csak körbefogja mindazt amiről szó van... Hanem hagytad hogy be is zárja azt.
Hosszúra nyúlt a csend. Ültem, csak a szivarral voltam elfoglalva. Nem tudtam megszólalni. Fejem zsongott és mintha meg is csömörlött volna a tudatom.
-Bocsáss meg Merlin, de azt hiszem nem értem a szavaidat. S nem azért mert rosszul mondod... Egyszerűen nem értem meg.
Mosolygott, megveregette a vállam.
-Ne görcsölj ezeken! Csak vedd észre: nincs hova rohanni, nincs mihez ragaszkodni, mert nincsen semmid amit elveszíthetnél.
Abban a pillanatban rezgett a telefonom... az egyik hírfolyamról érkezett értesítés...
Egy anya a következő szavakkal bocsátotta útjára kislányát: Csukd be a szemed, nem kell tovább küzdened. Aludj szépen.
Mire odatoltam a telefont elé, nekem már patakokban folyt a könnyem.
-Erre ne mondd nekem hogy nincs mit elveszíteni Merlin! -fakadtam ki... Ahogy a kislányomra gondoltam, hirtelen elöntött a fájdalom...
Lassan, szomorú arccal tolta vissza a telefont. Nem vártam választ... Csak hálát adtam, hogy annak az asszonynak nem az én feladatom vígaszt nyújtani... Ugyan mit mondhatnék? Részvétem??? Egy szart... Ott nem ér semmi semmit... Merlin viszont komolyan visszakérdezett:
-Épp most mondtam! Amíg a Halállal szembe nem nézel, addig nagyon spirituális vagy. De amint ez bekövetkezik, összeomlik benned mindaz amiről hitted hogy a részed.
Én csak nyeltem, ő pedig megkocogtatta a képernyő azon részét ahol a cikk véget ért.
"A mai napig nem tudja elfogadni a tényt hogy kislánya meghalt"
Merlin pedig ahogy szokott dörgött egyet. -A valóság szubjektív! Ti teremtitek meg emlékszel? Miért kéne úgy tekinteni arra a csöppségre hogy nincs többé?! Te nem simogattad meg tucatszor a lányodat miközben 1000 km-re voltál tőle? Nem suttogtad a fiadnak a fülébe hogy "Szeretlek"? S közben mégis azt hiszitek -s ez a legnagyobb tragédiátok -hogy ez nem ér semmit. A Lélek számára Gabe, nincsen sem Tér, sem Idő!
Olyan lettem mint Charlie Brown a Snoopyban. Csak pillogtam, gyorsan, de abszolút nulla kommunikáció. Arra az asszonyra gondoltam... és sokakra még akik beszélgetnek "halott" szeretteikkel... És velük van gond?... míg aztán ezt is elhiszik és végképp meghasadnak...
Ő komótosan elpöfékelte a maradék dohányt, aztán gyorsan kitakarította a nagyját a pipából.
Tudtam hogy idő van. De nem volt kérdés... az elmém azon dolgozott hogy mindezeket betárolja. Ugyan intett, láttam. A mosolya arra utalt hogy csak a nyálam nem folyt még katatón állapotba került ábrázatomról, ahogy az elme minden energiát arra fordít, hogy az ismereteket "felezze, darabolja, a legnagyobb megértés reményében..."
