-Hol a fenében voltál? Nagy szükségem lett volna Rád Merlin!

-Rossz passzban voltam. Jól esett volna ha épp úgy érzem a jelenléted, ahogyan most... Mikor már jobban vagyok.

-Látod? Még mindig azt várod el tőlem hogy varázsoljak. Csak hozzád kell érnem, és huss... Ezt szeretnéd igaz? -ahogy leeresztette kezeit, már értettem is miért nem látok rajta semmi különöset. Minden az én hibám?

-Bevallom, erre számítottam.

-Azt hittem hogy a kapcsolatunk arról is szól hogy nem hagysz cserben. El tudod képzelni mennyire elhagyatva éreztem magam?

Hosszasan nézett rám. Tekintete abban a pillanatban eltelt fájdalommal. Hirtelen elillant minden haragom, ahogyan néztem mérhetetlen időről árulkodó szemeit...

-Igen. Azonnal felkaptam. Csak öleltem hosszú percekig.

-Ő viszont a karjaidban épp úgy csak dobálta magát...

-Emlékszem...

-Hiába suttogtad neki hogy nincs semmi baj, mintha ott sem lettél volna.

-Sokszor van ilyen... de nem értem hogy hova akarsz kilyukadni...

Válaszra nyitottam a szám, de már meg is értettem az Öreget.

-De mégis... Tudom hogy vannak eszközeid arra hogy legalább érezzem olyankor a közelséged ami éppen elegendő lett volna egy lélegzetvételre... -elcsuklott a hangom.

Csendben ült és figyelte belső harcomat. Töltöttem egy kis rumot, és belebámultam a csendbe. Harag, sértettség, és dac. Ennyi volt mindaz amit neki szántam...

-Most megint miről beszélsz? -Vágtam vissza unottan.

-Ma amikor épp arra léptél be a nappaliba hogy a fiad lecsúszik az asztalról, és állal landol a parkettán.

-Nem Merlin nem figyeltem.

Ismét elővette a tér-dimenziós trükköt.

Ott álltam a nappali közepén. A kis kópé feltornászta magát az asztalra hogy megkaparintsa apja egyik kincsét:)

Ám amikor megjelent az örege megijedt hogy kiabálás lesz, és sebesen indult meg lefelé, de a lába eltévesztette az irányt. És komolyat puffant a földön...

Fejét megemelte, és az apjára nézett.

-Na erre gondoltam. Tudod mi történik?

Csak ingattam a fejemet.

-Nézz

Apja odalépett, felsegítette, és minden indulat nélkül megölelte, és csak annyit kérdezett: -Jól vagy kincsem? Nem fáj semmid?

A kis csöppség egy pillanatra belesimult a burokba, elnyögte hogy fáj... aztán mint a villám rohant ugrálni és kacarászott tovább...

Meredtem Merlinre, talán még vállat is vontam.

Mikor visszatértünk, felém fordult.

Hátradőlt a székben, mélyet sóhajtott, s hagyta a gondolataimat rendeződni.

-De nekem ez miért ilyen piszok nehéz?

-Nem tudom. Néhány hónapja.

-Azt akarod mondani hogy ez idővel majd jobb lesz?

Mosolygott, végigsimított a szakállán, s mélyen szemembe nézett: -Azt mondom, idővel érezni fogod hogy ott vagyok Veled... s hallani fogod a kérdésem: Mi fáj Barátom?

Hátradőltem a székben, és -bár sokszor formáltam meg szavakat a számmal -végül nem szóltam semmit sem. Ő felállt, elsétált a humidorhoz egy szivarért. Tapintható volt csalódottságom feszültsége a levegőben. Arcán is kivehető volt ez. Ahogy leült, mozgása olybá tűnt mintha hirtelen öregedett volna meg.
Rágyújtott a szivarra, és mielőtt még beleszívott volna a dohányba, felsóhajtott. Lehetett látni rajta hogy a gondolatokat rendezi, miként öntse szavakba számomra.
-Megértem a csalódottságodat Gabe. Komolyan. Azt is tudom milyen tőről fakad, és ezt muszáj átbeszélnünk.
-Hallgatlak... -nem tudtam többet kipréselni, ennyi jött. Elég volt.

-Mi? Már megbocsáss Merlin, de épp Te fogalmaztál néha úgy, mintha valamiféle isteni lenne benned. "Mi emberek így, Ti emberek úgy..."

Elmosolyodott, és végigmutatott magán: -Nos szellemvilági lényként nem igazán tekinthetem magam embernek nem igaz?

Fáradt voltam, nyűgös. -Akkor mi a fene vagy Merlin?

A kérdés nagyon durván hasított bele a levegőbe, de mire megéreztem benne a keserű csengést, már késő volt. Kimondtam.

Ő csak ült csendben, nézett rám őszinte és nyitott szívvel. Majd közel hajolt, vigyorogva megemelte poharát és halkan  -szinte belesuttogta a levegőbe: -Az vagyok akire szükséged van...

-Cöö! -elejtettem egy fanyar vigyort...

-Most komolyan... másik közhely nem volt a polcon?

Ismét nézett, és valami földöntúli hangon kezdett beszélni... dermesztő volt...

Egyszeriben az egész jelenség vibrálni kezdett... Arca eltorzult, bőre szinte a csontjára aszalódott... a kedves öreg mintha hátrahúzódott volna ebben a testben. Tekintete eltelt vad tűzzel, haraggal, gyűlölettel.

Önkéntelenül pattantam fel a székből s kezdtem hátrálni. Minél távolabb kerültem, annál vérfagyasztóbb lett az alak. Szinte zsigereimbe hatolt a látvány, alig tudtam gondolkodni. Mintha az alapvető funkciók is belassultak volna. Se szó, se lélegzet nem működött egyszerűen.
Sebek borították arcát, az egész kreatúra mintha már ezerszer össze lett volna törve és újraélesztették volna. Nem Merlin volt többé. Ez egy teljesen más ábrázat... Vagy káprázat?

Nem volt hova bújnom, nem volt tovább lépnem a kert végébe. Ő pedig felém nyújtotta a kezét, és közeledett. Lábam elgyengült. Hangom elhalt... Mintha egy rémálomban próbálnál meg ellenállni a folyamatnak... Teljességgel lehetetlen... De itt még felébredni sem volt esély...
Hagytam hogy megragadja a nyakam. Nem volt menekvés.
"Szerencsétlen vagy! Ostoba kis senki!" Dörgött a hangja akár egy démoné. "Amibe belefogsz az sárrá válik. Jobb ha elpusztulsz... A világodnak mindenképp!"

És újra a sárban éreztem magam. Ahonnan épp csak kijönni sikerült... Szám kiszáradt, tüdőm nem akart működni. Mellkasomra mintha rátelepedett volna. És befúrta volna magát idegeimbe, félelmeimbe. Képtelen voltam küzdeni.
Összekuporodva, fejemet körbeölelve görnyedtem a földön, mikor újra megpillantottam a tavaszi nap pászmáit a földön. És ott volt Ő...
-Gyere Barátom. Kelj fel. Jót fog tenni egy kis frissítő füst.
Lábaim még mindig hervatagon lógtak ki a csípőmből. Merlin segített fel.
-Mi a frász volt ez Öreg? Minek kellett ezt a... Miért?
-Mindent a maga idejében barátom. Most üljünk be, és lazíts. Sok lehetett ez.
-Sok? Merlin! Sok? -kiakadtam. De nem tudtam többet mondani. Csak hagytam hogy a levegő újrajárja az útját a légútjaimon, életet szállítva a véremnek.