A nap már alacsonyan jár. A madarak mégis készülnek a tavaszra, próbálnak. Hol kórusban, hol szólamokban, de állandó a dallam:)

Bent foglaltunk helyet a gyertya fényében. A negszokott rituálé amivel zárom a hetet. Egy jó szivar, s egy kevés rum... és a társaság...:)

-Tudod vannak emberek akik nem fogják elhinni mindezt... Hogy mi beszélgetünk...

-Tudod vannak emberek akik félnek meghallani az igazat. Hiszen akkor saját világuk kerül veszélybe vagy épp süllyed a semmi mély tengerébe. De éppen ezért nem tudom eléggé hangsúlyozni azt sem, miért kell hogy kerüld a dogmákat.

Tudtam hogy ami következni fog, nehéz téma lesz, és eképpen készültem is neki... Bemelegítettem a szivart, és igyekeztem összekaparni gondolataim maradékát. De közben már égett a pofámról a bőr...

-Tudod épp ma sóztam a kisfiam fenekére egy hatalmasat... csak úgy csattant a pelenka a hátsóján. Zokon mégis inkább magát a mozdulatot vette semmint a tényt, hogy megigazítottam a pelenkát rajta. De bevallom összezavarodtam. Hogy most itt ülök Veled, s közben... meg...

-Meg sem érdemled mindezt? -szólt közbe lágyan, szinte alig hallhatóan... talán ez fájt igazán.

-Hogyan lehetnék hiteles így? Hiszen nem vagyok jobb... -befejezni nem tudtam.

-Kinél kellene jobbnak lenned Gabe? S ugyan ezt ki dönthetné el? Még benned is olykor feljönnek olyan tézisek amelyek a régi korokat idézik. Azt hiszed az én jelenlétem kiváltság??? Ha te nem is tudod... pontosan érzem miként szorul össze szíved ha arra a pillanatra gondolsz.

-Igen... sajnálom. Másként kellett volna tennem.

Bölcs mosoly jelent meg az arcán. Nyugtató volt látni.

-De ugye nem a találkozásaink miatt gondolod ezt?

-Mi másért?

Protektoros kesztyűjének bütykös részével koppintott akkorát a fejemre, éreztem. Hallották is:) -Nagy rendet kell odabenn tenni Barátom.

Mint egy rossz tanuló sütöttem le a szemem, de jól esett a közvetlenség.

-Sosem hagynálak magadra. Ahogy nem is tettem. De megfigyeltem hogy hajlamos vagy önmagad büntetni, és bezárni magadat szomorúságod börtönébe, mondván annyira rosszat tettél, nem érdemelsz meg semmit ami jó. És nem akarod meghallani a szavam. Miért gondolod hogy innentől kezdve mintaapaként kell cselekedned? Vagy mintaférjként? Minek vagyok akkor itt? Ezt mások várják el Tőled. Én ismerlek Téged, tudom milyen vagy. S így szeretlek ahogy vagy... s a fiad puszijában épp úgy benne voltam, mint fájdalmadban hogy nem kellett volna... Hitelességet emlegetsz... de mégis ki előtt?

-Azok előtt akik olvasnak.

Csönd ült a szobára. Mintha a szavakat kereste volna, hogy érthető legyen számomra.

-Tudod ha valaki tökéletes, azt a többiek oly magasra emelik, hogyha onnan leesik porrá zúzza magát. S oly távol kerül, hogy meg sem próbálják elérni. Voltak akik csodákat tettek. Vízen jártak, feltámadtak... -hallgatott egy pillanatig, majd megrántotta a vállát -az sem jött be.

-Kaján vigyor jelent meg az arcán, mintha csak egy próbálkozásról lett volna szó.

Magam is elmosolyodtam, de azért zavart valami.

-Azt hittem ezeket a pillanatokat és beszélgetéseket ki kell érdemelni.

Hangosan felnevetett. Még a kezét is a szájához emelte, majd felém fordult: -Áruld már el nekem akkor, ugyan melyik tetted vagy pillanatod volt az amivel ezt kiérdemelted ha már oly különlegesnek érzed magad!?

Derengett.

-Kaput nyitottál, és engetted hogy ez a beszélgetés kezdetét vegye. Odabenn. De ez nem kiváltság. S látod, épp ugyanúgy követsz el hibákat, de már hajlandó vagy tanulni. Ennyi az egész. Ne akarj több lenni ezáltal.

-Nem áll szándékomban. Tudod sokszor eszembe jut a kezdetek óta hogy mi lesz ha egyszer elvisz a saját gondolatom.

-Mi lenne? Csend lesz Gabe.

-De fel fogom ismerni?

-Ha magadba nézel. Ezért is kértem hogy reggelente pihenj. Ne keresd az írást. Jönni fog mindíg amikor kell. Lesz idő amikor ezek a beszélgetések ritkulnak majd... de nem azért mert megfeledkezel róla. Hanem mert állandóvá válik. Csak ne akarj többet látni és érezni ebben mint amennyi van benne. -Órámra mutatott -Idő van. Ideje menned.

Sajnáltam. Annyi gondolat van még... de tudom hogy a következő alkalom hamarosan eljön... 

Mielőtt felvette volna a bukót, még odavetette: -A csoda kétélű fegyver... sokszor sül el visszafelé. - Hallgatott, majd hümmögés közepette így szólt: -Be sokszor volt puskaporos az arcom! -azzal egy széles vigyorral nyeregbe szállt, én pedig nevetve intettem utána...