Égi Motorosok - A naagy "varázsló"
Délután... minden csendes. A nagy vas dörögve jelez.
Boldogan szedem össze a cuccaimat és rohanok le hozzá.
Merlin már a szokásos helyén, gőzölgő kávéval vár. Mosolygunk...
-Csak így egyedül??? -kérdeztem vigyorogva. Visszamosolygott. Oly tökéletes volt a pillanat, nem is vágytam többet... csak Vele lenni. Együtt vonni füstködbe a pillanatokat...
Szótlan volt. Mintha Ő maga is pihenne.
Végül megtörte a csendet...
-Tudod már hova fogsz menni? A nagy út merre vezet?
-Nem... Nem... sajnos. Csak gondolatok vannak. És a mehetnék... de még azt sem tudom hogy egyedül menjek e vagy...
-Ezt most meg sem hallottam Pajti! -dörmögött tettetett sértődöttséggel. Elmosolyodtam.
Tudtam hogy megérti, ezért nem is ragoztam a dolgot. A régebbi beszélgetések jutottak eszembe...
-Amiket persze még meg sem osztottál.
-Ez nem fair Merlin! -de már nevettünk is.
-Te mennyi idős vagy Merlin?
Na ismét ki tudtam ültetni a komolyságot az arcára.
-Te mennyi idős vagy Barátom?
-38 -vágtam rá. De már tudtam hogy ez itt nem fog megállni.
-Jaaa! Úgy 50 körül - s rám vigyorgott, azzal a "macskás" mosolyával ami fültől fülig ér. Nem értem hogyan fér el az arcán ez a mosoly de komolyan tetszik. Bár szürreális... hm... hol is vagyok?
-Ne már Öreg! -toltam meg vállát ököllel, mire nevetett...
-Lám kezdesz felengedni Gabe. Nagy öröm ez számomra. Elfogadod végre mindezt természetes valójában.
-Elfogadtam hogy a világ mosolygó bolondnak tart majd. Igen. -de nevettem.
-Nem úgy létezik számomra az idő mint számodra. De fontos ez? Még az sem tiszta hogy ki vagyok, de a koromról faggatsz. Fura vagy Te hallod -s visszabújt a szivarfüstbe.
-Én sem faggatlak a korodról. Hiszen nem is tudod... De ha elmondom hogy ezelőtt volt már 83 életed, biztosan másként értelmeznéd a kérdést.
Sosem volt tőlem idegen a reinkarnáció, de ez a szám gyors matematikai számítással, bődületes számott hozott ki... De megszólalt...
-Ne bízd el magad. Gyakorlatlan voltál, és sok volt a halvaszületés...
-Hogy ... hogy mi???
Sípoló nevetésben tőrt ki... szinte beleremegett a válla. Könnyeit törölgette miközben én vadul pislogtam... Viccel??? Ez az öreg bölcs egy -a világ teremtésének legmorbidabb -viccét sütötte el??? Látva ledöbbent ábrázatomat, még jobban belelendült... Már már kezdtem kétségbe vonni jószándékát...
Komolyan nézett rám: -De merev vagy! -s megint... kipukkadt a nevetés belőle...
Mondani akartam valamit, de akkor valahogy belőlem is előtört ez az egész... Vele nevettem... Jobban és jobban... Ez a bolondos szerzet, egy brutális poént sütött el... És ütött.
Szemeimet törölve próbáltam őt visszaterelni -De most komolyan... -és megint... ennyit a komolyságról...
Vigyorogtam csak... Jó volt így látni a Nagy Tudót.
-Ne becsülj túl Barátom. Ne emelj magasabbra mint ahova követni tudsz. Ne feledd.
-Milyen életeim voltak?
-Nem mindegy már? -mosolygott még mindig.
-Miért nem emlékezhetünk ezekre?
-Emlékeztek. Arra ami fontos... ami miatt itt vagytok.
-De úgy értem hogy amit megtanultunk, az miért nem marad meg?
-Ott van bennetek. Mindannyiotokban. Csak ne kívül keressétek. Ennyi az egész.
-Köze van a tudáshoz?
-Így igaz. Sokan már azt kutatják hogy hogyan tudnak csodákat véghez vinni. De az igazi csoda nem a tettekben mérhető.
-Ezzel nem értek egyet...
-Nem arra gondolok hogy valaki felsegít egy öreget az úton.
-Miért érzem azt hogy ez a beszélgetés kisiklik?
Mosolygott... -Miről szerettél volna beszélhetni?
Pörgettem a gondolatokat... de nem találtam érdemleges választ...
-Erőltetettnek érzem...
-Mert arra próbálsz erőltetni hogy olyat mondjak el, amit nem kell tudnod. Nem fogom előtted feltárni az Univerzum titkait csak azért hogy félelmeiden úrrá lehess. Hidd el hogy az nem szolgál Téged Barátom. S bízz bennem annyira, hogy ezt a legnagyobb szeretettel teszem.
-Igyekszem ezeket megérteni. De azt érzem hogy többet tudok már most is annál mint amit mondasz.
-Ahogy a legtöbb Őrző -mondta mosolyogva. Mélyet szívott a szivarjából, s hátradőlt. Szűkszavúsága áthatolhatatlannak tűnt. Bántott. Mintha elrontottam volna valamit.
Hosszú percek teltek el... inkább a golyók lökdösésébe feledkeztem. Amikor a csendet újra megtörte...
-Fura vagy... Itt volt a nagyapád... de Te mégis engem faggatsz. Biztosan nem érdekel más? Csak a Titok? A halál gondolata? A túlvilági élet?
Igaza volt... Tudtam. De nem tudtam elszakadni...
-Akkor itt egy másik téma... a varázslatok. Miért nem tudunk csodákat tenni?
-Vagyis Te... Te miért nem tudsz csodákat tenni... Ugye ez a kérdés?
Nem szóltam. Bólintottam.
-Mi Neked a csoda Gabe?
-Például a gyógyítás. Vagy a levitáció. De ott van még a vízenjárás is. Jó, tudom. Felszínes vagyok, de...
-Igen. Az vagy.
-Nem segítesz.
-Úgy ahogyan Te képzeled el, nem is fogok -mondta őszinte szeretettel az arcán.
-Még mindig kinyilatkoztatásra vársz tőlem. De a saját csodáidat nem veszed figyelembe. Milyen volt átsétálni a parázson? Emlékszel még?!
-Nem tudnám felidézni...
-Látom rajtad. Ez a bajod. Elfelejted azokat a dolgokat amelyek igazán fontosak. Ha most mutatnék Neked valamit, pár nap múlva újra itt tartanál. Hidd el.
Eltűntek a szavak, csend ült a helyiségre. Láttam hogy készülődik, de nem tartoztattam vissza. Nem volt hozzá erőm sem.
-Ne haragudj Merlin. Rossz passzban vagyok.
-Haragudni? Ugyan. Rossz passzban vagy? Nem hinném. Csak mindenképp nagy beszélgetéseket akarsz még az amúgy tökéletes csendben is. Légy jó Barátom. S ne gondold túl a dolgokat. Néha a csend többet ér egyetlen szónál.
Hosszúra nyúlt a távozás. Szinte cammogott az idő. De csak inteni tudtam a füstből. Nem akartam szólni. Minek is tettem volna.
