-Észrevetted hogy már keresed a társaságomat? -kérdezte egy korai délután, miközben a kávét töltöttem ki magunknak.

-Nem gondoltam még rá. Egyszerűen örülök hogy találkozunk. Rengeteg kérdés adódik minden beszélgetés után, ez az oka talán.

Hátradőlt, s tudtam hogy belecsaphatok a közepébe...

-Tudod a halál és elmúlás foglalkoztat... de nagyon. -kezdtem.

Komolyan mért végig, vártam volna egy mosolyt, de csak a gyanúval teli tekintetet kaptam meg.

-Fura hogy míg éltek ezen töprengtek, s amikor indulni kell, kezdenétek hozzá az élethez... -azzal felkacagott.

-Sajnálom de ezen én nem tudok nevetni! -csattantam fel. -Tele vagyok félelmekkel, nap mint nap! És...

Felemelte a kezét,  éreztem hogy nem akar több hangot hallani.

-Mondd csak! Miben hiszel???

Azonnali választ akartam adni, de hirtelen nem jött szó a számra... ez elég hülye szitu...

Már késő volt szólnom, mert Ő megtette helyettem: -Pontosan erre utaltam. Gyere velem!

Mire kiértem már valami fura módon megváltozott... a fények és színek tűélesek voltak, de hangom mintha dobozba lett volna zárva...

Pár pillanat múlva megjelent egy csepp lány, göndör fürtökkel... 3 éves lehet...

Odament a csúszdához, kacarászva csúszott le... majd befészkelte magát a homokozóba, és csendben matatni kezdett...

Ekkor odahívott magamellé: -Beszélhetünk, nem hall minket. Ez egy régmúlt emléked Barátom.

Nem értettem... -Hogy jön most ez ide?

Keményen fogta meg a tarkóm, felperzselt minden gondolatot, és fejemet abba az irányba tekerte, ahonnan egykor jöttem...

"-Azonnal gyere be! Anyád már tűkön ül!" -csattant fel egy zaklatott férfi...

Gyomrom összeszorult...

Reagálni akartam... de be voltam betonozva. Keze úgy tartott mint egy acélváz amihez hozzáhegesztettek.

"-Csücsülj le Apu!"

"-Szóltam hogy gyere!" -azzal kiemelte a kislányt a homokozóból, és hatalmas könnyek közt vitte fel...

Csak bámultam a szívemen apró darabokra robbanó könnycseppeket.

-Azt hiszed hogy ezek az Élet nagy kérdései??? ...Bolond! - azzal elengedett.

-Ugye már emlékszel?

Nyeltem... sokat... nagyokat... 

-Odafönt sem volt jobb a helyzet igaz??? Te a halálról faggatsz, miközben ahhoz a kislányhoz képtelen voltál bemászni! Mégis... mit művelsz? Tudni vágytok... megérteni az én titkaimat... de azt aki fontos számotokra, cserben hagyjátok ezekért!? Már önmagatoknál is fontosabbnak tartjátok a tudást. De én nem ezt tanítottam nektek! Ennyire tartasz már csak engem?

Dörgő hangja ahogy a nyári vihar jött, és az utolsó szóval elillant...

-Tudni akarsz a halálról... az elmúlásról... Nos itt volt előtted. Egy pillanat, amit elmulasztottál. S majd ha eljő az idő... hidd el, lelked sorra veszi mindet!

Csak por maradt belőlem... minden amit hittem magamról, csak hitvány látszat...

Szégyen és bánat elegye úszott végig arcomon, lelkemen.

-Van két csodás gyereked, akik inni vágyják szavaid, meséidet... de te az én kutatásom miatt, eldobod, eltolod magadtól mindezt... Ennél jobban nem is bánthatsz engem Barátom.

Szavak nélkül bámultam a földet...

Agyam olyan üres lett mint amit kisütottek az elmeosztályon. Szívem zakatolt...

-Nagyon sajnálom... -több szót nem találtam ami alkalmas lenne...

Hirtelen kezével felemelte ázott arcomat, és őszinte mosollyal nézett a lelkemre: -Sosem veszítem el a hitet benned. S hiszem hogy ami fáj, abból még ki tudsz hozni valami szépet, mert hajlandó vagy változni. De ne akarj többet tudni nálam. Ne kutasd azt, ami nem Tiéd. Értesz engem?
-Azt hiszem... de már nem vagyok biztos...
Nevetett: -Az jó! Az jó... A bizonytalanság sokszor jobb mint a téves magabiztosság. De azt hiszem már érzed... -szívemre tette kezét.
-Igen... Várnak rám... Bocsáss meg, ha most itt a vége, én... -hangom elcsuklott, semmi mást nem vágytam... Csak visszamászni abba a homokozóba... És odakucorodni a fürtöcskékhez...

Kezét a vállamra tette, és atyai mosollyal engedett utamra: -Aztán majd halljam hogy milyen érzés!
Nevetett, nyeregbe ült, és úgy hajtott el, hátra sem nézett...

Az este pedig... mosolyba és kacajba fulladt...

Ennyit a titkokról.